Élet 30 felett

Amit soha nem szerettem mikor mindenki meg akarja mondani a környezetemben, hogy mit kellene tennem. Igen, lehet ronda dolog tőlem, hogy nem értékelem a segítő szándékú közhelyeket, de már az agyamra megy, a ,,Lépj rajta túl “kezdetű mondat… azért is mert nem olyan egyszerű, másrészt igenis meg kell ,,gyászolni” egy hosszú kapcsolat végét..megjár neki, még akkor is, ha a másik fél már rég túl van rajta és éli az életét. Ez nem lóverseny, nem az a cél ki lesz hamarabb újra boldog, ki találja meg a nagy Ő-t két perc alatt, vagy azt akit mutogathat a különböző társasági oldalakon különböző pózokba, hogy NI Ő AZ ÚJ… nekem legalábbis nem ez a fontos. Előbb szeretném magamban letisztázni a miérteket, a hogyanokat ha hibáztam azt is tudni akarom. Jó és persze nem utolsó sorban , már nem igazán hiszek sem a nagy Ő-ben /hé királyfi, ha megszülettél már jelentkezz.:))/ és a bizalmam a férfiak iránt igazán csekély mértékűre csökkent, olyannyira, hogy simán zéró… vagyis ember legyen a talpán az a pasi, aki közeledni próbál felém:) Jelentkezők mindig akadnak, de egyszerűen nem érzem azt, ami kellene ahhoz, hogy valóban érdeklődjek valaki iránt.. azért meg hogy valakivel kibéleljem az ágyam néhány napra, hétre …hát az nem az én stílusom. Sajnos nem tudok kétnaponta szerelmes lenni… bár annyira azért nem sajnálom. Ami hiányzik?Egy gyengéd ölelés, egy össze bújós este vagy egy jó kis beszélgetős éjszaka, de ezeket a dolgokat se tudnám bárkivel élvezni úgyhogy egyenlőre maradok magamnak… míg nem jön valaki aki elhiteti velem, hogy értelme van megpróbálni, nehéz dolga lesz, piszkosul.. talán nem is lesz ilyen..de nem akarom kevesebbel beérni annál amire vágyok. Nincsenek hatalmas igényeim, nehogy félre értsetek… szóval nem kikötés, hogy a pasinak vastag pénztárcája, jó kocsija legyen. Nem ilyen elvárásaim vannak, csupán kell a szikra..a szikra ami jelzi, hogy a férfi érdekel.. enélkül nekem nem megy..még ha fejre állok akkor sem. Kell, hogy megfogjon valamivel, ami a személyiségéből árad és ezt meg is fogom érezni, ha találkozom ilyen férfival, aminek szerintem szinte semmi esélye sincs.:)
Felkészültem már arra is, hogy öreglányként fogok megöregedni, ahogy egy jó barátom mondat. Szerinte nem ártana ennyi idős koromra megkötnöm az élettel a magam kis kompromisszumát…kicsit ki is vágta nálam a biztosítékot a kijelentése..:) Te jó ég! 32 éves vagyok, akkor most már kezdjem el ásni a kertben a gödröt magamnak??!!Menjek bele egy langyos kis kapcsolatba és elégedjek is meg ennyivel csak mert ez lenne az elvárás velem szemben? 

Azért még várok kicsit, hogy megkössem azokat a bizonyos ,,kompromisszumokat” azt hiszem…

Fél éve össze omlott a jól felépített kis életem. Megvolt mindenem, miközben igazából semmim sem volt. Újra kezdésben elég profi vagyok, kétlem ,hogy az küldött volna a földre, hogy ismét ilyen helyzetben vagyok. Inkább az a képmutatás tett pályán kívülre, amivel elárultak. Az évekig hallgatott erkölcsi himnuszok után kifejezetten nehezményezem, hogy pont ő árult el, azzal ami ellen annyira ágált és amit annyira lenézett másokban. Igen, igen félre lépett..:)
Na, de ha csak ez lett volna a gond, azt még elviseltem volna, de nem, ő még tett egy-két aljas csavart a dologba..csakhogy ő jöjjön ki jól belőle….mondjuk úgy érzem, ha valaki állítólag 4 nap alatt halálosan szerelmes lesz valaki másba, na azzal én nem vesztettem semmit.:)
Mindenki ezt mondja tudom, de valóban nem érzem magam rosszul, azért mert elment.. nem érzem a fojtogató maximalista elvárásait velem szemben, nem érzem az állandóan vádló pillantását, hogy na ezt megint rosszul csináltad és te még erre sem vagy képes..nem hallom a te semmit nem vagy képes egyedül megoldani  mondatot sem és bevallom ez engem jobban érint, mint amit szívesen elismerek. Nem tudtam mennyire megfojt, míg velem volt és most haragszom magamra, amiért éveken keresztül elhittem, hogy bennem van a hiba..
Szóval a jelenlegi magányom valójában inkább önmagam száműzése és büntetése kicsit talán, amiért nem vettem észre mindezt időben. Viszont sok mindenben változtam az utóbbi időben. Mások is látják, akik régóta ismernek azok kicsit csodálkozva felvonják szemöldöküket és hümmögnek egy sort, mert nem mindenkinek tetszik az, hogy kezdek olyan lenni amilyen valójában vagyok. Próbálkozom, levenni az álarcokat..ha valaki szeret az olyannak, fog szeretni ahogy kap. Ha meg az van megírva, hogy senki se tud úgy elfogadni azt is képes leszek elviselni, de nem bírok tovább bujkálni, nem vagyok képes tovább színészkedni megjátszani magam…szeretném ha úgy szeretnének ahogy vagyok.. azt aki én vagyok.. 

Igazából életemben mindig meg akartam felelni valakinek. A családomnak, az iskolai barátoknak, a szerelmeimnek..úgy, hogy mindig épp olyan arcot mutattam, amit ők szerettek volna látni. Esélyt sem adtam nekik arra, hogy engem megismerjenek, mindig megbújtam egy álarc mögött. Ma már kétlem, hogy jól tettem, mert elértem nem csak mások nem tudják ki vagyok, de gyakran én sem tudom, hogy a sok álarc közül melyik lehetek én, melyik az az ,,arc” ami a valódi énem, amit megmutatnék annak, aki esetleg szerintem méltó rá. Nem csoda ha az emberi kapcsolataim nem működnek tökéletesen, hisz én magam sem érzem jól magam, abba a ,,színházban” ami körül vesz. Annyiszor próbáltam csak én lenni, de akik régóta ismernek, azt hitték, hogy valami bajom van a nagy változás miatt, ami végbe ment rajtam, így aztán mindig csak vissza nyúltam a megszokott álarcért és felhúztam, mintsem megküzdöttem volna azért hogy elfogadjanak, megszeressenek olyannak ami vagyok, aki vagyok.
Sok barátom van, de egyikük sem ismer igazán.
A szüleim az eltelt 32 évem alatt mindig mellettem álltak, de csak hogy ne okozzak nekik csalódást, nekik sem igazán azt mutattam az utóbbi években akivé lettem, hanem akit látni szerettek volna. Épp elég gondjuk van, ugyan miért terheljem őket az enyémekkel is?
Nem mondhatom azt magamról, hogy boldogtalan vagyok, mert hazudnék. DE vágynék arra, hogy valaki olyannak ismerjen meg, aki vagyok.  Olyannak ismerjen meg és fogadjon el na meg persze szeressen is. Olyan nagy kérés volna az élettől, ha utamba sodorná azt aki elfogadna azzal a személyiséggel ami igazából én vagyok? Aki esetleg el is fogadna?
Hát  ilyen kérdések motoszkálnak a fejemben egy jó ideje….

Az utóbbi időben semmi sem úgy alakult , ahogy elképzeltem.  Az életem fél éve csak van, állok, toporgok egy helyben. Fura állapot, néha néha fellelkesülök egy -egy napra, hogy végre kitörök, végre erőt veszek a rám települő fásultságon és élek…de aztán mégis minden marad a régiben.. még nem sikerült elég bátorságot össze szednem, hogy vissza szálljak az élet nevű játékba,  így csak szemlélődök és próbálok erőre kapni…

Nem írtam még blogot soha és bár másokét olvastam, értettem is keletkezésük miértjét meg nem is, mert ugye az embernek ott vannak a barátai, az ismerősei és persze a családtagjai, akikkel meg tudná osztani a gondolatait. Aztán nem is olyan rég rájöttem, hogy nem is olyan könnyű minden gondolatot, érzést megosztani azokkal az emberekkel, akikkel naponta találkozom. Egyrészt, mert rengeteg dolgot még én magam sem értek, másrészt pedig mert annyira bensőséges a téma, hogy szégyenlem még megemlíteni is, na és legyünk őszinték, rohanó világunkban nem mindig van idő arra, hogy megbeszéljünk mindent, esetleg a ,,ha nem veszünk” róla tudomást, akkor nem is létezik stratégiát veszi fel a környezetünk, hogy nyugodtan hajthassák álomra fejüket.
Szóval kezdem megérteni azokat, akik blogot írva osztják meg gondjaikat, gondolataikat érzéseiket és tapasztalataikat a világgal, úgy hogy közben senki sem ismeri őket, vagy valami ilyesmi.:) Igen, én is neki látok és írok a mindennapjaimról, remélve, hogy nem untatlak halálra benneteket.:)

Legyen csodaszép napotok.